Az egyik legelterjettebb szőlőfajta Magyarországon a kékfrankos és ennek megfelelően nagy különbségek tapasztalhatók a különböző borvidékek kékfrankos borai között. Minket legjobban a változatos textúrája, állaga lepett meg: míg ízben érezhető volt a bormintákban a rokonság, addig a száraz-savas állagtól egészen a szinte krémes borokig, bizony sokféle kékfrankost kortyoltunk a teszten. Mutatjuk, melyik bor ízlett legjobban a kóstolóknak!

img_9343_1.jpg

A KÉKFRANKOSRÓL

Tőkéje gyors növésű. Fürtje közepes nagyságú, közepesen tömött, rövid nyelű. Bogyói közepesek, vastag héjúak, kissé hamvasak. Jól termő fajta, szeptemberben szüretelhető és a leszedésével nem kell sietni, mert nehezen rothad.

A kékfrankos általános Közép-Európában, beleértve Ausztriát és Németországot is. Magyarország számos borvidékén termesztik, többek közt Sopronban, Villányban, Hajóson, Szekszárdon és Egerben. Az öt borvidék kékfrankos borai eltérő jellegűek.

A kékfrankos az 1990-es években itthon még lenézett szőlőfajta volt, amit sokan szívesen lecseréltek volna divatosabb fajtákra, az utóbbi években azonban népszerűsége egyre emelkedett. Sőt, most már vannak borászok, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy a kékfrankos termesztéséhez Magyarország adottságai egyedülállóak. A kékfrankost nem csak önállóan palackozzák, fő alkotója az egri és a szekszárdi bikavérnek is.

A Monarchiában a 19. században terjedt el, eredete vitatott. Tartja magát az a nézet is, hogy a Kaszpi-tenger vidékéről származik és még a honfoglaló magyarok hozták magukkal.

DNS vizsgálatok szerint a kékfrankos a hunszőlő (Gouais blanc) és a Blaue Zimmettraube keresztezésével jött létre Alsó-Stájerországban.

Sopronban az a hagyomány, hogy nevét a Bonaparte Napóleon hódító seregében szolgáló katonák pénzéről kapta, a jobb borokat ugyanis a helyi gazdák csak az értékesebb kék színű régi francia papírpénzért mérték a katonáknak, a fehér színű háborús papírpénz nem kellett nekik. (A történet nem igaz: abban az időben még Sopronban és környékén is főleg fehérborokat készítettek és csak a filoxéravész után, a 19. század második felében tértek át a kékfrankosra).

A fajtát nem túl magas tannintartalma és jellemzően közepes teste miatt nemzetközi körökben gyakran állítják párhuzamba a pinot noirral, ennek megfelelően standard ételpárosnak számít esetében a bárány. Itthon azonban termőtájtól, klóntól és évjárattól függően sokszor nem is olyan kevés az a tannin, amelynek hatását a hordós érlelés is fokozhatja – ezeknek és zamatos savainak köszönhetően jó társa lehet marha- vagy vadételeknek is.